Azt hiszem, kivételes helyzetben vagyok azzal, hogy több e világba megérkezést láttam életemben, mint eltávozást. Hét éves voltam, amikor anyai nagypapám meghalt, de gyerekként furcsán távoli volt az élmény: csak a hírt tudtam meg, a temetésen nem vehettem részt. Tavaly elveszítettem az egyik nagymamámat is, ám ő vidéken lakott, ráadásul urnát szeretett volna, így nem búcsúzhattam el tőle olyan igazán.
Pár hónapja a másik nagypapám lett beteg. Sok mindent elfelejtett, nem találta a szavakat, nem ismert meg egyikünket-másikunkat, később hol tiszta volt a tudata, hol egészen máshol járt és nem is lehetett érteni, mit mond… Nemrég hétvégén nagyon rosszul volt, félrebeszélt, ezért másnap családilag kimentünk hozzá látogatóba – amolyan búcsúzóba.
Odaültem mellé az ágyra, néztem, ahogyan a valaha igen nagy és erős, makacs, csontos ember kicsikén, soványan, beesett szemmel néz a messzeségbe. Érezni lehetett, hogy máshol jár, valahol a múltban, szinte látni véltem, ahogyan peregnek előtte a képek. Néha vele, néha körülötte beszélgettünk, majd egyszercsak elkaptunk egy fonalat – mi ketten. Én ültem hozzá a legközelebb, éppen a fejénél, így csak én hallottam őt. Rám nézett és beszélni kezdett, régi dolgokról. Elmesélte, hogy hat és tizenkét éves kora között átvette a bátyjaitól a feladatot és a falu lovaira vigyázott. Elmesélte azt is, hogyan mentette meg a háznál lévő fiatal lányokat az orosz tisztektől, amikor azok ott tanyáztak. Mesélt arról, hogyan csípte be az ujját a ringlispíl, amikor a nagymamámnak udvarolt. Elmondta, mennyire fájt, de erősnek kellett lenni, nem lehetett mutatni, hiszen akkor már a “menyasszonynak valót ringatta”. Ezután közel 70 évig voltak házasok…
Különleges pillanatok voltak ezek. Azért is, mert a nagypapám nem sokat játszott velem és nem mesélt nekem, amikor gyerek voltam. Nem volt olyan igazi unokázós, hancúrozós, régi időkről történeteket mesélős melegszívű nagypapa, inkább kemény, megközelíthetetlen és tiszteletet parancsoló. Nagyon vágytam volna másmilyenre, de sajnos sosem volt vele igazán bensőséges kapcsolatom.
Amikor el kellett köszönni, sírni kezdett és azt mondta nekem: “Jó, hogy eljöttetek, még mielőtt meghalok. Mert úgy érzem, nemsokára meg fogok halni.” És olyan szép kitágult időpillanat volt ez a fél órácska, amíg mesélt, olyan sokat jelentett nekem, mintha kicsit bepótoltunk volna az eddig elvesztegetett 32 évből, hogy a könnyeimmel már nem is küszködve, megsimogattam a fejét, adtam egy puszit a homlokára és igazán őszintén tudtam neki azt mondani, hogy “Hiányozni fogsz Papa!”.
Vasárnap tudtuk meg, hogy a nagypapám útja ezen a földi világon véget ért… Pár nappal később pedig egy kisfiú születését kísérhettem. Egy lélek távozik, egy kis lélek érkezik… Mindkettő számára ugyanazt adhattam: odafordulást, figyelmet, gyengédséget. És mindkettejüktől külenleges élményeket kaptam ajándékba.
Írta: Nyitrai Eszter pszichológus, dúla