Tegnap biciklizés közben elmerengtem egy régi emléken. Éppen egy emelkedőre kaptattam fel és úgy éreztem, nem bírom tovább! Minden egyes pedálozáshoz újra és újra össze kellett szednem az erőm és bevillant egy tavalyi kirándulás.
Kerékpártúrára mentünk barátokkal, csodálatos helyeken jártunk a Zselicben. Eleinte nem volt nehéz, jól bírtuk a dombocskákat, a felfelé hajtás után mindig jött egy jól megérdemelt lejtő, ahol kiengedhettük a fékeket, ellazíthattuk a lábunkat és a szembeszél hűsítette a homlokunkat.
Ahogy haladtunk, egyszer csak elénk tornyosult egy hegy. Nem volt hirtelen emelkedés, de mennünk kellett felfelé. Csalóka volt, mert minden kanyar után úgy tűnt, ennél már nem lesz durvább, ha kitartunk, ott a tetőpont és csak élvezni kell majd a lefelé száguldást. De nem így volt! Minden szerpentin végét elérve egy újabb emelkedő rajzolódott ki a következő kanyarig, ahol ismét úgy tűnt, ott a csúcs, de persze odaérve csak egy másik fordulót lehetett látni. Közben többen, barátok lehagytak – ami tépázta a büszkeségem -, mások mellettem, de legalábbis látótávolságon belül küzdötték magukat felfelé – ami jólesett, mert nem éreztem magam egyedül és tudtuk egymást biztatni -, páran leszálltak és tolták a bringát, vagy elmaradoztak – ami nekem is csábító lehetőségnek tűnt, amikor úgy éreztem, nem bírom. És újra meg újra felcsillant, majd porba hullt a remény, hogy ott a következő kanyarnál már tényleg jön a pihenés.
Végül körülbelül 45 percig tekertem felfelé egyfolytában, pedig már a tizedik percnél is úgy éreztem, végem van. Egyszer csak ott vártak, akik már felértek, kidöntött fatörzseken napoztak vagy éppen árnyékban hűsöltek, vizet ittak és lógatták a lábukat. Amikor megérkeztem, azt kérdezték: leszálltál közben? Büszkén azt válaszolhattam: egyszer sem!
Azon túl, hogy hányféle síkon lehet a vajúdás és a szülés végigélésével összehasonlítani ezt a tapasztalást, a legfontosabb számomra, hogy milyen hihetetlen erőt ad egy ilyen küzdelem, amikor a tested munkája és az elméd, a szíved kitartása önmagadhoz képest nagy tettekhez segít hozzá. És ez csak egy biciklitúra! De tegnap és bármikor, amikor erőmön felül kell teljesítenem, ez a kép, az a büszkeség-érzés elővillan a tudatomból és átsegít, megtámogat egy-egy nehéz pillanatban vagy élethelyzetben! Biztosan mindannyiunknak van ilyen! Akár több vagy többféle is!
A kép forrása: prettystuff.tumblr.com
Minden nő, aki a saját erejéből megszül egy gyermeket, táplálkozik ebből az élményből (akkor is, ha pozitív és akkor is, ha negatív). Óriási jelentősége van annak, hogy nőiségükben, testükhöz és önmaguk erejéhez való viszonyukban megerősödve kerülnek ki ebből a tapasztalatból, vagy összetörten, elbizonytalanodva, megcsalatva.
A szülés örök élmény, ami kihatással van egész további sorsunkra! Az önmagunkkal fenntartott kapcsolatra, a párkapcsolatunkra, az önbizalmunkra, a testünkre és a szexualitásunkra, a kisbabánkkal és a gyermekeinkkel való kapcsolódásunkra. A jó szülésélmény egy egész csomaggal ajándékoz meg! A nő úgy érzi, bármire képes, bármely akadályt is gördítsen elé az élet, ha egy gyermeket megszült, olyan erősnek érzi magát, hogy megküzd majd azzal is!
Ebből az emlékből, testi tapasztalatból, lelki és szellemi élményből egész életén át erőt meríthet!
Írta: Mészáros Eszter pszichológus, dúla