Szép magyar népszokás a komatál, és elmesélem, hogyan váltak kedves ismerősökké a szomszédaim általa.
Dúlaként hallottam arról először, hogy régen úgynevezett komatálat vittek a szülés után az anyáknak a gyermekágyban. Ehhez az időszakhoz számos érdekes szokás kapcsolódik, de a legfontosabb törekvés a közösség részéről, hogy a frissen szült édesanyákat minél teljeskörűbb gondoskodásban részesítsék. Nagy hangsúlyt helyeztek arra, hogy pihenjék ki a szülés fáradalmait és a gyermekágyban sokat feküdjenek, fürdővel és kenéssel kényeztették őket, illetve a rokonok, barátok finomabbnál finomabb tápláló ételeket főztek és vittek nekik, hogy az újszülött baba szoptatása biztosítva legyen.
Tízemeletes panelházban nőttem fel, és bár nagyon régen, gyermekkoromban voltak olyan szomszédaink, akikkel közelebbi kapcsolatban voltunk családilag, ez a költözésekkel aztán el-elkopott és az új helyen (szintén panelban) már nem alakultak ki igazán ilyen jószomszédságok.
Fiatal felnőttként immár önállóan lakva pedig még nehezebbnek tűnt barátkozni, illetve a fiatalos bohó rohanásban, utazgatásban nem is volt igazán erre időm-igényem sem. Persze szimpatikus volt az amerikai filmekben látni, hogy az új szomszédokat süteménnyel, finomságokkal teli kosarakkal fogadják a többiek, és igazából mindig arra gondoltam, milyen szuper lenne ilyen barátságos környezetben élni, de valahogy olyan lehetetlenségnek tűnt a “maimagyarvalóságban” mindez. Ráadásul nem is voltam igazán szerencsés, ami a korábbi szomszédaimat illeti, úgyhogy ez sokáig egy elsóhajtott gondolat volt csupán.
Mígnem én is haza(t)értem végleg, lecsendesedett a nagy izzás is és ráadásul új szomszédok érkeztek. Fiatal pár költözött be a lépcsőházunkba egy pici babával. Először kedvesen köszöntünk, majd integettünk is egymásnak – én a kertből, ők az erkélyről, később váltottunk pár szót, aztán egyszercsak lejöttek hozzánk a kisfiukkal megnézni a cicánkat. 
Amikor a második babájukat várták, félszegen felvillant a fejemben a komatál, de elhessegettem, még mindig furának hatott volna… Végül megszületett a második kisfiuk is és mára már nem is tudom felidézni, mi milyen sorrendben történt, de mi palacsintát sütöttünk, ők barackos sütivel kínáltak, mi gombapörköltet vittünk, ők fánkot hoztak, mi friss croissant-nal viszonoztuk, ma pedig egy csomag házi készítésű citromos kekszet találtam az ajtónkra akasztva.
Aaaaaaannyira jó! És olyan más így!
Sokkal jobb itt lakni!
Ha nem tudok róla, hogy ez a szokás mélyen gyökerezik a hagyományainkban, akkor azt hiszem, talán eszembe sem jut ilyesmi, vagy ha mégis, inamba szállt volna a bátorságom. De így, hogy bölcs eleink kijárták nekem az utat, én is bátrabb voltam. Hihetetlen érzés és hatalmas öröm, hogy ilyen kedves embereket sodort felém a sors, akiknek köszönhetően szó szerint ki tudtam nyitni az ajtómat és át tudtam lépni a saját küszöbömet, hogy tápláljam a kapcsolataimat egy számomra egészen új, de igazán felszabadító módon!
Azt hiszem, a világ jobbításának sokféle formája van és úgy hiszem, hogy ez is ilyesmi lehet…
Írta: Nyitrai Eszter pszichológus, perinatális szaktanácsadó, dúla