Munkából hazafelé kaptam az üzenetet Anettől facebook messengeren, hogy dúlát keres. Azt kérdezte tudnánk-e találkozni, majd amikor visszaírtam, azonnal megkérdezte, hogy esetleg már aznap is lenne-e rá lehetőség.
Éppen szabad volt a délutánom és úgy éreztem, hogy nagyon nagy szüksége lenne erre az instant beszélgetésre, ezért amíg hazafelé villamosoztam, le is egyeztettük, hol fogunk találkozni, és mivel szerencsére közel lakunk egymáshoz, beültünk egy forró csokira.
Amikor találkoztunk, ráismertem rögtön, hiszen pár nappal korábban részt vettek egy előadásomon a férjével. Nagyon szimpatikus, csodaszép, szelíd nőt láttam, aki a 37. hétben ambivalens érzések között őrlődött. Anett elmondta, hogy az a rendezvény, amit a Békés Dúlakör szervezett a szülésre készülő pároknak, sok mindenben átformálta a gondolatait. Elmesélte, hogy szíve szerint eredetileg otthonszülést szeretett volna, de a férje ezt annyira idegennek érezte, hogy letett erről és végül kórházi szülésre kezdtek el készülni. Ráadásul egy igen konzervatív intézmény szülészetére sodorta őket a sors és Anett bevallotta, egy ideje azt érzi mélyen belül, hogy nem azt kapja, amire vágyna. Bár volt fogadott orvosa és szülésznője, mégis elbizonytalanodott. A férje nem volt biztos benne, meddig bír majd bennmaradni a szülőszobán, ezért Anett szerette volna, ha van mellette egy dúla is, aki végig támogatja őt a vajúdás ideje alatt.
Már első alkalommal is sokat beszélgettünk arról, hogy a lehető legháborítatlanabb módon szeretne szülni és elmondta azt is, mi az, amit az adott kórház szabályaiban túl szigorúnak vagy rugalmatlannak vél. A találkozó végére megfogalmazta, hogy azon is elgondolkodott, váltson egy másik kórházra, de nagyon késeinek tűnt ezt a lépés a kiírt időpont előtt három héttel, illetve rendkívül nagy bűntudata lett volna a választott szakemberek miatt, akikkel alapvetően nem volt ellenérzése, ám ők is folyton a protokollra hivatkoztak, ha kérdéseket tett fel és így az ő kezüket is megkötve érezte.
Megegyeztünk abban, hogy megbeszélik a férjével, hogyan érez, mi lenne jó nekik, illetve megkérdezi a jelenlegi kórházban mi a szabály arra vonatkozóan, ha az anya az apát és a dúláját is szeretné maga mellett tudni. Megkért arra is, beszéljek egy szülésznő ismerősömmel, aki egy másik kórházban dolgozott, hogy mi a módja annak, ha szeretne másik helyen szülni. Vajon lenne-e, aki vállalná őket arra az esetre, ha úgy döntenek – akár orvosválasztás nélkül is, illetve én is ott lehetnék-e vele. Mindezeken felül egyeztettünk egy újabb időpontot a következő hétre, ahová majd ketten jönnek már.
Időközben is kapcsolatban maradtunk és én hamar hoztam a hírt: az általam ismert szülésznő szívesen kísérné őket a szülésnél. Külön szimpatikus volt Anettnek, hogy bár alapvetően kórházi szakember, de otthonszüléseknél is szerzett tapasztalatot, így a szemlélete mindenképpen egyezett Anett elképzeléseivel. Megszerveztek egy találkozót és Anett elment megnézni a másik kórházat és egyeztetni az ottani szabályokat.
A következő alkalommal már hármasban beszélgettünk Anettel és Lórival, a férjével. Ekkor a 38. hétben jártak és a sok információ közt elveszve kissé tanácstalanul néztek egymásra. Egyik oldalon ott volt az eredeti kórház a választott és fogadott szakemberekkel, ám számukra indokolatlanul szigorúnak tűnő protokollal. A másik oldalon pedig az eddig szóba sem jött ismeretlen és szokatlan lehetőség: a bűntudat ellenére új utat választani a megérzésükre hallgatva. Egy megengedőbb, támogatóbb intézményben fogadott szülésznővel, ügyeletben szülni. Próbáltam őket jó kérdésekkel hozzásegíteni a döntéshez, amit csak ők hozhattak meg. Sokat beszélgettünk aznap, latolgatva minden forgatókönyv előnyeit, hátrányait.
Ismét egyeztettünk egy újabb találkozót a következő hétre, de épp mielőtt indultam volna Anették otthonába a konzultációra, írt nekem, hogy szerinte már vajúdik. Megegyeztünk, hogy ettől még elindulok, legfeljebb haza már nem is jövök, hanem együtt megyünk be a kórházba. Vittem a dúlatáskámat is. Amikor megérkeztem, Anett időközönként meg-megállt és mélyeket lélegzett. Izgatott várakozás volt jelen a levegőben, de mindez valahogyan mégis Anett szelídségén átszűrve, így csendesen beszélgettünk és ismét megfogalmazódott a kétség: itt vagyunk a szülés kapujában, de mintha még mindig nem lenne bizonyosság abban, ha elindulunk, akkor melyik kórház felé vegyük az irányt. Végül az új szülésznő segített teljesen átbillenni: aznap este náluk éppen egy olyan doktornő volt ügyeletben, aki elhivatott a természetes szülés mellett, illetve odaadó kedvességéről, türelméről, nyugalmáról híres.
Éppen alábbhagytak az összehúzódások, de úgy véltük, hogy igazán jó a csillagok állása egy aznap esti szüléshez, így remélve, hogy visszatérnek újra, még lementünk sétálni a friss tavaszi estében. Csodás illata volt a levegőnek és mi tettünk pár kört a házak között, gondolatban csalogatva Kende babát erre a világra.
Úgy éreztem, hogy talán ha kettesben maradnának ezen az utolsó (?) estén, jobban elindulna a folyamat, mintha ott “vendégeskedem” náluk, így közös megegyezéssel én hazaindultam és reméltem, hogy egy kis szerelmes várakozásban eltöltött este elhozza Anettéknak a kisbabájukat és azt a szülésélményt, amit elképzeltek maguknak.
Folytatása következik holnap!
Írta: Nyitrai Eszter pszichológus, dúla, perinatális szaktanácsadó
(A szüléstörténetek minden esetben a szülők engedélyével és egyeztetés szerint eredeti vagy más nevekkel, esetleg név nélkül kerülnek ki az oldalamra.)