Este tíz óra, csörög a telefonom. Gábor szól bele. Az első babájukat várják, a kilencedik hónapban járnak, és Verának összehúzódásai vannak. Azon izgulnak, hogy ez vajon már “az” vagy csak jóslófájások. Honnan lehet ezt tudni? – kérdik. Azt javaslom, kezdjék el mérni, mennyi ideig tartanak a kontrakciók és milyen időközönként jönnek. Ha szépen ritmusosan érkeznek és egyre sűrűbbé, majd hosszabbá válnak, akkor az egyre biztosabban a vajúdás jele. Elmondom azt is, hogy ha zuhanyzással elmúlik, akkor még csak jóslófájásokról lehet szó. Elköszönünk és bár tudom, hogy nem lehetek velük a szülésnél, mert az általuk választott kórház nem engedi, hogy dúla is jelen legyen az apa mellett, biztosítom őket, hogy bármikor hívhatnak éjszaka. Letesszük, és az este során a gondolataim vissza-visszatérnek hozzájuk. (Vagy el sem térnek mellőlük…) Várom a híreket.
Éjféltájban újabb hívás érkezik, az összehúzódások erősödnek, sűrűsödnek, elindulnak a kórházba. Örülök és velük izgulok!
Éjszaka fel-felnyitom a szemem és rápillantok a telefonomra, de már reggel van, amikor Gábor megint hív. Kipattanok az ágyból és a fülemhez emelem a mobilom. Remeg a hangja, pánikba van esve. Azt mondja, Vera hősiesen küzdött, a baba megszületett, de nem sírt fel ezért azonnal lélegeztetni kellett és intubálták. Most elvitték megfigyelésre és egy inkubátorba tették, ahol nagyon sír. Ezen a ponton már Gábor is sír, egy pillanatra megijedek én is, aztán megpróbálom felgöngyölíteni a szálakat, mert az apai beszámoló az átélt élmények hatására meglehetősen zavaros. Kérdezek és a válaszok alapján kirajzolódik, hogy a baba valószínűleg nem szorult lélegeztetésre, csupán friss oxigént kapott, hogy a légzése rendeződjön. Egyes intézményekben ez rutinbeavatkozás – nem lélegeztetési céllal, hanem, hogy az újszülött tüdeje egy kis segítséget kapjon, ha a megszületés után a kicsi nehezebben tér magához. Amit Gábor újraélesztésnek és intubálásnak vélt, az pedig sejtésem szerint a nyák leszívása volt az orrjáratokból és a szájból a megszületés után.
Ezeket persze egy laikusnak, és főleg egy aggódó, frissen apává vált fiatalembernek nem kell tudnia.
A kép forrása: Buzzfeed
Abban a felfokozott érzelmi helyzetben és módosult tudatállapotban, ami a szülés alatt kialakul, az, amit látott és megélt, könnyen tűnhetett vészhelyzetnek, ahol az éppen világrajött kisbabáján életmentő beavatkozásokat végez az egészségügyi személyzet. Hihetetlenül ijesztő helyzet! Gábor hangján érződött, hogy mennyire aggódik, a telefonon keresztül is kezzelfogható volt számomra a kétségbeesése. Szépen lassan, ahogyan beszéltünk és kirajzolódott számomra a történet, kezdtem tudni megnyugodni én, és megnyugtatni őt is. Nem tudhattam pontosan, hogy jól gondolom-e, mi történt, és Gábor azt mondta, a kórházban nem mondtak nekik semmit, ezért egyeztettük, hogy célirányosan mit kérdezzen az ott jelenlévő szakemberektől és hogy hívjon vissza, ha megtudott valamit. A következő hívásig több hullámban rohantak meg az érzések, összeszorult a szívem, hogy Gábor ilyen zaklatott és el sem tudtam képzelni, Vera vajon mit élhet át, hiszen vele nem beszéltem. Lassan teltek a percek…
Amint megcsörrent, felmarkoltam a telefont és feszülten vártam, hogy Gábor hangjának csak a tónusát meghalljam. Sokkal nyugodtabb volt, így én is feloldódtam. Azt mondta, hogy sikerült beszélnie valakivel, aki megerősítette, hogy valóban nem kell aggódniuk. A baba is teljesen jól van, csupán megfigyelik. Gábor láthatta is őt, azt mondta, nagyon sír szegény, egyedül van egy helyiségben egy inkubátorban. Megegyeztünk, hogy megpróbál intézkedni arról, hogy Máté baba az anyukájához kerülhessen, hiszen amennyiben minden rendben van vele, semmi sem indokolja, hogy el legyenek választva egymástól, sőt, a hőháztartása, a légzése, a keringése, a stresszszintje mind-mind akkor optimalizálódik leggyorsabban és leghatékonyabban, ha az újszülött az édesanyjával bőr-bőr kontaktusban lehet.
Az jár a fejemben ennek a történetnek a kapcsán, hogy milyen hihetetlenül fontos a kommunikáció ebben a rendkívül érzékeny szituációban. Könnyen válhat rémálommá a legszebb szüléstörténet is, ha megfelelő tájékoztatás nélkül a szülők magukra maradnak a kérdéseikkel vagy a kételyeikkel. Vajon hány friss szülő kerül hasonlóan kétségbeesett helyzetbe csupán a támogató közeg hiánya miatt? Hányan traumatizálódnak a párjukért és a babájukért való aggódás közepette azért, mert nem beszélik az orvosi szakzsargont, nem értik vagy félreértik, amit látnak és nincs kapaszkodójuk, ami megállítaná a negatív gondolati spirált. Vannak olyan intézmények, ahol az első életórában már nem végzik rutinszerűen az újszülött orrnyílásainak és torkának csővel leszívását, illetve már nem vizsgálják a belek átjáratóságát szondával, csupán megvárják, hogy ürüljön egy kis magzatszurok, vagyis a baba kakil egyet. Nem beszélve arról, mennyivel méltóbb fogadtatás egy éppen erre az új világra megérkező védtelen kisbabának, ha gyengéd figyelmességgel és figyelemmel követjük az adaptációját!
Amennyiben pedig valóban szükség van ezekre a típusú vizsgálatokra, egy néhány szavas lényegretörő tájékoztatáshoz a családnak minden esetben joga van! De mód lehetne akár a szülők (szóbeli vagy gyakorlati) bevonására a baba ellátásában, és még inkább: pár jó szó megnyugtathat egy összeszorult szívű apát vagy anyát bármely helyzetben!
Írta: Nyitrai Eszter pszichológus, perinatális szaktanácsadó,
(A szüléstörténetek minden esetben a szülők engedélyével és egyeztetés szerint saját vagy kitalált nevekkel, esetleg név nélkül kerülnek ki az oldalamra.)